ÖöÖ... Nem is tudom mivel kezdjem,vagyis... ><...
Nah ez nem szokott ilyen nehezen menni!><" Imádok írni,de most zavarban vagyok.^.^"
Gyerünk Nao! Menni fog! Legyen önbizalmad! Nem mondanám magam tipikusan olyan embernek aki csak úgy "tele van önbizalommal". Szeretek a háttérben meghúzódni,kivárni,míg az események a tetőpontjukhoz nem érnek.^^" Valaki ezt lustaságnak, valaki önzésnek, vagy mások kihasználásának tekinti. De arra senki sem gondol,hogy néha jobb kivárni a dolgokat,mint rögtön fejest ugrani a közepükbe.^w^ heh... A blogolással is így voltam. De egy idő után rájöttem,hogy nem bírom magamban tartanom az érzéseimet.
Ugyanis...
Nemrég a bátyám... meghalt...
Tüdőrákban...
Ez az egész egy hónapja történt... Még mindig nem tudtam feldolgozni... sosem fogom tudni! A bátyám,aki...akivel annyi őrültséget,legtöbbször inkább hülyeséget csináltunk!:'( Kisebb koromban mindig eljött értem a suliba, mikor sétáltunk mindig vett nekem fagyit,és én mindig leharaptam az övéből,mert nehogy már ő egye a nagyobbat!:") De...de ha arról lenne szó,nem tennék ilyet. Bármit megtennék,hogy újra becsörtessen a szobámba,és rám kiabáljon,hogy...

"...NAO TOLD KI A SEGGED,ÉS TAKARÍTS ÖSSZE MAGAD UTÁN! NEM VAGYOK AZ INASOD!..."

...de már nem lehet. Emlékszem,amikor megtudtam,hogy milyen komoly a baja,rögtön fölsiettem a szobájába,szinte betörve az ajtót,sarkamban a szüleimmel,akik próbáltak féken tartani,hogy "Ne viselkedjek így,mert nem ez a legmegfelelőbb alkalom rá". De engem egyáltalán nem érdekelt! Beérve a szobába...

-WAN! MÉGIS MIÉRT NEM MONDTAD EL NEKEM?! - zúdultak patakban a könnyeim.

-Nao. Kérlek nyugodj meg! nem lesz semmi baj! A kemoterápia biztos... - itt abbahagyta egy pillanatra,és mély lélegzetet vett - segíteni... fog. Nem lesz semmi bajom! - mosolyodott el,majd ölelt magához szorosan,úgy ahogy még sosem...

-Wan,de én... de én... - sírtam.

-Te,mi? Nao nekem most azzal tudnál a legtöbbet segíteni,ha ugyanúgy... mosolyognál,mint... mint reggel? - nevette el magát. :')
-De Wan... - akadt meg a szó a torkomon.

-Nao nem lesz semmi baj! - kacsintott rám.
-...Jó...de ugye tényleg...? - szipogtam.
-Tényleg,esküszöm! - mondta,hangjában nagy magabiztossággal.

-Rendben. - mondtam már nyugodtan,és szorosabban öleltem meg mint akármikor.

...Eltelt egy hónap,aztán kettő,aztán még több. A bátyám rendszeresen járt a kemoterápiára,pont ahogy azt a szüleimnek,és nekem is megígérte. És mégis... egyszer mikor a szüleimmel bementünk a kórházba,én előrerohantam,már késő volt...

...Ott...ott feküdt az ágyon hullaként...:'(

Teljesen ledermedtem,a szemem megtelt könnyel és zokogtam... a szüleim mikor beértek, még jobban megijedtek. A bátyám testéhez siettek,de már ők sem tudtak mit tenni. Anyukám is zokogott, borzalmasan. Apukám is,de nálam nem sírhatott egyikőjük se jobban...

Egy héttel később a temetésen,úgy éreztem,mintha a szívembe egy kardot szúrtak volna... miután a "meghívottak" elmentek, a szüleimmel együtt valamiféle "virrasztásra",én még ott maradtam a sírnál...

...Csak álltam,mereven egy helyben,és bámultam a hatalmas sírkövet. Nem sírtam, egyszerűen nem tudtam. Annyira borzalmas volt az akkor szívembe markoló érzés, hogy úgy éreztem,már sírni sem bírok. Egyszer csak leborultam a sír előtti fűre,és ütöttem a földet,és üvöltöztem. De egy idő után abbahagytam, és tekintetemet az égre fordítva bámultam az akkor narancssárga fényekben pompázó eget. A hó is esett. Forró arcomat lehűtötték a hópelyhek. Jól esett. Kb. 20 perc után képes voltam magamat annyira összeszedni,hogy felálljak. Újra ránéztem a sírfeliratra. Kabátzsebemből előhúztam egy papírzsepit,és letöröltem a maradék könnycseppeket az arcomról. A pár pillanattal ezelőtt még fehér zsepi teljesen fekete lett. A sminkem teljesen szétfolyt, ahogy a lelkem is akkor. Majd elindultam a temető kapujához,hogy kimenjek,és csatlakozzak a vendégekhez. A szüleim pont abban a pillanatban teremtek ott, és megöleltek. Apukám a kabátjából előhúzott egy levelet,és azt mondta:

"... Nao,ezt a... - vett nagy levegőt - ...bátyád írta neked. Mindegyikőnknek írt. És azt kérte,hogy egyedül olvasd el..."

Remegő kézzel a levélhez nyúltam. Elvettem. Majd magamhoz szorítottam a kis borítékot. Halvány mosoly jelent meg az arcomon.

"...Wan, örülök hogy gondoltál rám - gondoltam..."

Ez most jól esett,hogy kiírtam magamból! :') Sokkal könnyebb lett tőle a lelkem! :') Úgy vagyok vele,ha nem oszthatod meg senkivel,inkább oszd meg mindenkivel! ;')

Elég depis kezdés volt, de nem bánom,hogy így indítottam blogot! :'$

Nao 脑